Az indiai lótusz Ázsia mérsékelt égövi területének déli-, délkeleti vidékén őshonos. Később, a Buddhizmus terjeszkedésével jutott el a szubtrópusi-, forró égövi vidékekre is, egészen Ausztrália észak-keleti részéig. Napjainkban széles körben hatalmas vízi ültetvényeken termesztik. Dísz- táplálék és gyógynövényként is jelentős.
A növény levelei magasan a víz felszíne fölött állnak, pajzs alakúak, kékeszöld színűek. Pompás megjelenésű virágai hosszú kocsányukkal a levelek fölé emelkednek, illatosak. Virágaik rovarmegporzásúak. A Szegedi Füvészkert tavában látható sötét rózsaszínű virágok mellett fehér változata is létezik a növénynek.
A szirmok a beporzást követően lehullanak, majd a termőtáji rész a virág tengellyel együtt elfásodik, a zuhanyrózsához válik hasonlóvá. A zuhanyrózsa lukacsaiban egyesével ülnek a makktermések. A lótusz magjai nagyon ellenállóak, akár 1000 évig is megőrzik csírázóképességüket.
A növény rhizómájával (föld alatti szár) kapaszkodik a talajba. Ennek segítségével tud áttelelni, tavasszal megújulni és vegetatívan tovább szaporodni.
Itt, a szegedi Füvészkert tavában található Közép-Európa legnagyobb, szabadtéri indiai lótusz állománya. A növény első levelei már májusban megmutatkoznak a víz felszínén, igazi szépségét azonban július-augusztus folyamán mutatja. Ekkor a tavat zöld levélszőnyeg és a belőle kiemelkedő rózsaszín virágok tömkelege borítja. Ebből a virágpompából szeptemberre már csak az elfásodott, de még így is dekoratív termések szálai maradnak meg.
1932-ben egyik gyűjtőútja során Győrffy István talált rá az indiai lótuszra az óföldeáki Návay-kastély parkjában. Az itt található tóból származtak az első füvészkerti tövek, melyeket lovaskocsin szállítottak a Füvészkertbe.
Betelepítése óta a növény folyamatosan jelen van a tóban, mára a tó vízfelületének több mint a felét birtokolja.
